#204 #switch – Christian Hosoi | A Stílus Királya

Christian Hosoi, a legjobbak legjobbjaival versenyzett: Steve Caballero-val, Mike McGill-lel, Lance Mountain-nal, Mark „Gator” Rokowski-val és Tony Hawk-kal. Híres volt a hatalmas szállásokról. A legmagasabb 3,6 méter volt a félcső drop fölött, ami összességében majdnem 7,5 méter magasság a levegőben. Nevéhez számos ruha-, cipő- és gördeszka kollekció kötődik. Az egyik leghíresebb, még ma is ikonikus deszka forma a „hammer head”. Számos dokumentumfilmben szerepelt, melyek legnagyobb része az életpályáját mutatja be. Ő is benne volt a Tony Hawk’s Project 8 videojátékban. Pro deszkásként bejárta a világot, ezernyi versenyt nyert és több pénzt keresett, mint amennyit el tudott volna költeni.

Mégis, amikor a 80-as évek végén bedőlni látszott a gördeszka ipar és a street deszkázás szinte eltörölte a félcső korszakot, Hosoi élete is sötét fordulatot vett. A 90-es évek számára már a drogfüggőségről és a rendezetlen anyagi életről szólt. Élete látszólag legsikeresebb szakaszában a dolgok elkezdtek széthullani és egy végeláthatatlan küzdelemben találta magát a kristálymettel szemben. Ez a függőség vezetett 2000-ben a letartoztatásához, amikor a Los Angeles-ből Honolulu-ba vezető útján elfogták több mint fél kg kristálymettel. Kábítószerkereskedelemmel és terjesztéssel vádolták majd 10 év börtönbüntetésre ítélték. Több, mint négy év után szabadult jó magaviselettel.   

Jelenleg Kaliforniában él feleségével és négy gyermekével.

>
““A legjobbnak lenni benne. Pusztán a legjobb akartam lenni.””

Hogyan kerültél kapcsolatba a gördeszkázással akkoriban és mi az, amit annyira szeretsz benne?

Amikor elkezdtem, az életmód, az öröm, a radikalizmus, az agresszivitás az egyéniség vonzottak benne és az, hogy lényegében magaddal versengtél. Magától értetődő volt, hogy egy kaliforniai kis srácnak gördeszkáznia is kell, mivel apám szörfözött. Hawaii-on nőtt föl és végig szörfözte az 50-60-as éveket, majd Kaliforniába jött művészeti iskolába. Ő szerzett nekem először gördeszkát és vele mentem szörfözni Hawaii-ra is. Emlékszem, ahogy nézegetem a magazinokat és azt mondom magamban: “Én ezt akarom csinálni!”
A gördeszkázás vagány dolog volt, újdonság volt, ami együtt járt egy kreatív, művész életstílussal. Ugyanakkor lázadó természetű is volt. Én úgy nőttem fel, hogy mindig eredetinek kell lennem. Ha az emberek valamit csinálnak, akkor én valami mást csinálok. A gördeszkázás is ilyen. Nem egy sport, hanem egy életmód, amit az emberek elvittek a világ minden tájára. Legyen az a divat vagy a zene, a gördeszkázás számos területre volt nagy hatással.
Ahogy néztem a magazinokban Jay Adams-et vagy Tony Alva-t, a stílust, a nyers erőt, a szabadságot, hogy új fejezheted ki magad, ahogy csak akarod, mind a deszkázás felé vonzottak és egyszerre ez lett a szenvedélyem és egyben a célom is. A legjobbnak lenni benne. Pusztán a legjobb akartam lenni.
Így kezdődött. Apám támogatott, anyám pedig száz százalékban mögötte állt. Ő mindig is segítette apámat és a művészetét, az iskoláit. 1961-ben házasodtak össze és nekik még az volt a normális, hogy egymásért élnek.

Pro deszkás lettél 14 évesen, beutaztad így a világot és 17 évesen már a saját cégedet vitted. Mit szólt ehhez a családod?

Nagyon fiatal voltam. De a szüleimmel nagyon szabadon éltünk. Mindenre nyitottak voltak. Apám művész volt, anyám pedig titkárnő Beverly Hills-ben. Én pedig röpködtem mindenfele és mindent ezüst tálcán tettek elém.
Képzeld csak el, hogy ott vagy szinte még gyerekként és az az álmod, hogy pro deszkás legyél. És úgy érzed, hogy simán meg tudnád szorongatni a profikat. Magabiztos voltam. Megnyertem a Marina del Rey amatőr versenyt és a Gold Cup Series-t. A nagykutyákhoz akartam tartozni és így meneteltem előre, versenyről versenyre, szponzortól szponzorig, a Bones Brigade-től a Dogtown-ig. Tőlük kaptam az első saját nevemmel ellátott deszkát, ami azt jelentette, hogy profi lettem. Fantasztikus volt.
Az, hogy eljutottam a Dogtown-ig, hogy saját deszkám legyen és pro legyek, maga volt a valóra vált álom. Aztán nem sokkal ezután kivonultak az üzletből. Akkoriban Tony Hawk, Mike Smith és Gator volt a csapatban, de mindannyian más utakra tértünk. Engem Tom Sims-szel hozott össze a sors, ami egy másik valóra vált álom. Aztán ott ülök az irodájában Santa Barbara-ban és ő azt mondja nekem: „Christian, szeretnék neked adni egy saját modellt a Sims-nél.”
Újabb ámulat. Szóval elmondhatom, hogy mindezen történések tükrében különös időkben élhettem és a deszkás világ akkori nagyjai közt lehettem, akikre gyerekkoromban felnéztem, akiket a magazinokból ismertem. Aztán pedig deszkákat ajánlanak nekem. Annyira szürreális élmény, amikor kapsz egy lehetőséget és a neved ott van a deszkád alján. Erre vágysz gyerekkorodban, erről álmodozol, hogy majd egyszer hozza a postás vagy átadják, mint egy díjat vagy ilyesmi. És amikor ott állsz, mert megtörtént, az valami egészen különleges pillanat. Ettől tényleg jelentősnek éreztem magam és, hogy tartozok valahova. És amikor az ipar és a deszkás társaim és általában a deszkások is azt mondják, hogy: „Igen, ez fantasztikus!”, mert ők is ugyanúgy osztoznak az örömben, az valahogy még jobbá teszi az egészet. Ettől függetlenül is elérheted, de ha nincsenek mögötted a deszkás kortársaid, a rajongóid, akkor nem olyan különleges. Szóval kiváltságos időszak volt az az életemben, amikor pro lettem.

Olyan magasra jutottál, hogy felállhattál a gördeszkás világ csúcsára. Igaz, hogy nyolcadikos korodban 2.000 $-t (mai átváltással kb. 600.000 Ft) kerestél?

Hogy mennyit kerestem?

Nyolcadikos korodban 2.000$-t. Havonta.

Ja, igen. Nyolcadikos koromban, 15 évesen. A csúcson, ha pontosak akarunk lenni, több, mint 30.000 $-t (mai átváltással kb. 9.000.000 Ft) kerestem havonta.

Hogyan történt a „Christ Air” és a „Rocket Air” trükkök feltalálása?

Először a Rocket Air volt. Texas-ban voltunk a Kahuna félcsőnél. A verseny előtti éjszakán azon agyaltunk, hogy milyen új szállós trükköt találjunk ki (akkoriban ez inkább feltalálás volt). Mindenki dobálta be az ötleteit, meg az elnevezéseket. Ott feküdtünk az ágyban a hotelszobánkban és trükkök kitalálásán versengtünk. Mondom: “Az én verzióm: két láb a tail-en, két kézzel a nose-t fogom kiszálláskor.” Lance (Mountain), Neil (Blender) és a többiek is rápörögnek: „Próbáljuk ki holnap!”. Másnap kimentünk és próbálkoztunk. Elkezdtem backside air-eket csinálni. Aztán, mondom: “Várjunk csak, felmegyek, backside air, anti-judo, fordulás, grab és arccal lefelé.” Szerintem néhány próbálkozásból megvolt, aztán fellőttem fej fölé és kész. Működött. Betoltam a versenyen is, ha jól emlékszem. Szóval ezek az új trükkök gyakran ilyen természetesen és könnyen jöttek.

A Christ Air is hasonló volt. Néztem Monty Nolder-t, ahogy a Nold Air-eket csinálja. Tony Magnusson pedig a láb nélküli szállásokat. Caballero is tolta a láb nélküli air-eket. “Várjunk csak!”, mondom, “Én is csinálok egyet. Kitartom oldalra a kezeimet, a lábaimat összezárva egyenesen, mint a keresztrefeszített állapot.” És a Christ Air nevet adtam neki. Kipróbáltam és bejött, ugyanolyan természetesen és egyszerűen. Utána már csak csiszolni kellett rajtuk. Így alakultak ki ezek a trükkök. Ebben az az érdekes, hogy Christian-nak hívnak, a becenevem Christ volt, és én találtam fel a Christ Air-t. Hogy teljes legyen a kép, közel két évtizeddel később, keresztény vagyok és Krisztusban hiszek (angol szójáték: christian-keresztény; Christ-Krisztus). Soha sem jártam templomban, soha sem olvastam a Bibliát. Mindig is kereszteket hordtam, de soha semmit nem tudtam Istenről. Nem voltam isten-ellenes, csak abban hittem, hogy jónak kell lennünk. Szóval egész életemben arra törekedtem, hogy jó ember legyek, inkább, hogy elkötelezzem magam egyik vagy másik oldal mellett. Úgy voltam vele, hogy jó ez így. Milyen ironikus, hogy pont hozzám kötődik ez a trükk.

Talán minden idők egyik leghíresebb lap formája a „hammer head”. Ez hogyan jött?

Akkoriban Tony Alva-nál hajtottam, ő tervezte meg a hal alakú lapokat. Én pedig a küszöbön álltam, hogy megalapítsam a saját cégemet és azzal együtt egy új formát is kellett. Sokat agyaltam rajta, hogy milyen legyen. Csináljak bevágásokat ott, ahol a backside air-eknél a grab-et fogom? Az olyan lenne, amibe szinte beakad a kezem. De nézem a deszkát, kivágva – akkoriban az apámmal habszivacsból vágtunk ki formákat, hogy azokkal kísérletezzünk – és próbálom elképzelni, hogy milyen érzés lehet vele hajtani. Megfogtam, néztem, de borzasztóan nézett ki. A jó öreg lapos nose, kivágva egy helyen…csúnya. Aztán nézegetem a nose-t, meg a tail-t és egyszer csak beugrik, hogy azokba is vágjunk bele. Megcsináltuk és rögtön iszonyat jól nézett ki. Mondom: „Ez brutál jó lett!” Ez is természetesen jött. Nem úgy, hogy: „Na, most csinálok egy hammer head-et”. Nem. Pusztán a funkcióra mentünk, amikor új formákkal kísérleteztünk, hogy jobban feküdjön a lap a trükkjeinkhez. Így jött létre ez az alak és ez is egy adott pillanatban alakult ki. Nem terveztem, nem készültünk rá, csak úsztunk az árral és ez jött ki belőle. Ezzel az alakkal indítottam a Hosoi Skateboards-ot.

Tehát ott állsz a csúcson, hírneved van, dől a pénz, utazgatsz mindenfelé a világban. Aztán egyszer csak…

Gyerekkoromban kezdődött, már akkor nagy céljaim voltak, nagy álmaim, hogy tegyek valamit, hogy legyek valaki, aki elér dolgokat. Szerintem így indulnak a dolgok az emberben, hogy keres valamit. Legtöbben a szeretetet, ezt én is egész életemben hajtottam. De rossz helyeken kerestem. A gördeszkázásban, a pénzben a népszerűségben, a barátokban, a lányokban. Vártam, hogy egy nap elégedett leszek. De ez soha nem jött el.
Eljött egy pont, amikorra már minden „jót” kipróbáltam és a „jó dolgok” nem töltöttek el elégedettséggel, úgyhogy kipróbáltam milyen az, ha a rossz dolgokhoz nyúlok. Egyre többet drogoztam, csajoztam, egyre neccesebb szituációkba keveredtem, de igazán mindig azt az utolsó és végleges kielégülést kerestem, ahol elmondhatom, hogy az élet csúcsán vagyok, mindent elértem, amit akartam. De valahogy nem találtam. Olyan voltam mint egy zsák, ami egy csomó helyen ki van szakadva. Pakoltam tele a zsákot, pakoltam, pakoltam, de folyton kiszóródott belőle minden.
A húszas éveim elején jött a kokain, a heroin, minden, amit csak értem, de egyik sem ragadott el úgy, mint a kristálymet. Aztán szép lassan egyre szorosabbra húzta a pórázt, minden nap kellet, aztán már egész nap. A mindenem lett. Csak az érdekelt. Egyre lejjebb mentem a legsötétebb bugyrokba és egyre több őrültséget csináltam. Persze én pörgésként éltem meg az egészet. 1999-ben találkoztam egy lánnyal, aki ma a feleségem, és ő egyszer azt mondja nekem: „Christian, ki akarok szállni a drogokból. Elmegyek egy gyülekezetbe.” „Jövök én is!” mondom. Mire ő: „Te? Miért jönnél?” Mondom: „Mert Isten jó. Én is jó vagyok és ha van Menny, akkor én biztos oda kerülök!” Ez volt az elképzelésem: tégy több jót, mint rosszat és biztos a mennyben kötsz ki. A karmában hittem. Elmentem hát vele, életemben először. Soha sem imádkoztam, soha sem olvastam a Bibliát. Millió Bibliát láttam millió hotelszobában, de egyszer se olvastam egy szót sem belőlük.
Elmentem tehát, de semmi sem változott. Ugyanúgy toltam a drogokat és nem sokkal ezután le is tartóztattak. Az első dolog az volt, hogy felhívtam a feleségem, aki akkor még a barátnőm volt, és azt mondtam: „Legalább tíz év sitt lebeg a fejem fölött és nem tudom, hogy hogy fogom túlélni.” Erre ő azt mondja: „Tudod, mit? Bízzunk az Úrban! Szeretlek és bíznunk kell Istenben!” „Istenben? Mit tesz értem Isten? Nekem ügyvéd kell bébi, óvadék, nem Isten. Nem haldoklok!” „Isten segíteni fog! Szerezz egy Bibliát!” Én meg azon tűnődök, hogy most mi is történik?!? Szereztem hát egy Bibliát elkezdtem olvasni és egyszerre minden világos lett. Rájöttem, hogy miért vagyok ott, hogy jutottam el odáig, hogy miért élek a Földön, hogy Istennek célja van az életemmel és tényleg segíteni fog. Ott megtörtént. Ennyi.
Három héttel később a barátnőmmel együtt imádkoztunk a telefonban és átadtam az életem Jézus Krisztusnak a San Bernardino börtönben. Olyan érzés volt, mint ha az összes bűnt, mocskot, sérelmet, szégyent és fájdalmat lemosta volna valaki rólam és teljesen új ember lettem. Mindenki azt mondta, hogy mekkora szégyen, hogy a szabadságból börtönbe kerültem. De valójában az addigi életem börtönéből, ahol el voltam határolva Istentől, bűnben és a halállal dacolva éltem egy olyan cellába kerültem, ahol végül szabad lettem. És ezután szabad emberként töltöttem le a következő közel öt évet a börtönben.

>
““Nekem ügyvéd kell bébi, óvadék, nem Isten.””

A gördeszkázás igyekszik felkarolni a maga legendáit. Miért van ez?

Szerintem a történelemmel áll összefüggésben. Az emberek meg akarják ismerni a múltjukat, csakúgy mint más sportágakban is. Elérkeztünk egy olyan időszakba, amikor már bőven van történelmünk, és azok, akik már a 70-es években is ott voltak, most bekerülnek a Hall of Fame-be. Fiatalok vagyunk, ezért nincs még olyan sok Hall of Fame, de elkezdtük kiemelni azokat, akik előttünk jártak. És ezzel létrejön egy platform is, ha élünk vele, aminek a részesei lehetünk, tehetünk másokért, deszkázhatunk. Bár ezt ettől függetlenül is megtettük. Tony Hawk nagy támogatója a skatepark építésnek a Tony Hawk Alapítványon keresztül. Kinőtte magát a Tony Hawk Pro Skater-rel, amivel beszivárgott a neve egy csomó háztartásba. Így fel tudja használni a népszerűségét, hogy a gördeszkázást újabb szintekre emelje. Az X Games is így lett ütős. Street, félcső, megaramp, skatepark, legendák. Kialakulnak a különböző divíziók, fokozatok. Ezek számunkra elképesztő eredmények.
Mi annak idején, ettünk, aludtunk és éltünk haltunk a gördeszkázásért. Nem számított semmi más. Szóval az, hogy még mindig a deszkás világban mozgok, ebből élek, és Steve Van Doren-nel utazgatok Vans-ben, meg Tony Alva-val, Steve Caballero-val és más legendás arcokkal, igen elképesztő dolog. Jó azt látni és megélni, hogy a kultúránk kezdi felismerni és megbecsülni a saját történelmét. Jó ez az időszak. A mai deszkások pedig elképesztő színvonalon vannak. És a legtöbbüktől tiszteletet és elismerést kapunk. Én ebből arra következtetek, hogy megértik a gördeszkázás történelmét és kutatják a gyökereit. Legyen szó mozdulatokról, trükkökről, cégekről, emberekről, mind mind érdekes és méltó arra, hogy megismerjék. Az, hogy sokan elgondolkoznak ezen és megpróbálják megérteni és feltárni a sport történetét, nekünk is lehetőséget adnak arra, hogy a mai napig részei lehetünk, hogy a karrierünk töretlen és, hogy tiszteletben részesülünk ahova csak megyünk. Bemutatókon részt venni, dedikálni a rajongóknak, akik kijönnek megnézni, hogyan deszkázunk. Megindító, hogy a mai napig érdeklődéssel várnak bennünket.

Mire emlékezzen az utókor rólad?

Azt szeretném, ha becsületes emberként emlékeznének rám, aki rajongott azért, amit csinált, mindenkinek megadta a tiszteletet, akivel csak találkozott, hűséges volt és elkötelezett volt azokban a dolgokban, amikben hitt és, hogy amit csak tett, azt igyekezett jobban és jobban tenni. Hogy Isten embere voltam, hogy szerettem az Urat teljes szívemből, lelkemből, testemből és erőmből.

Mi az ami hiányzik azokból az időkből? És mi az, amit örülsz, hogy magad mögött hagytál?

Hiányoznak a versenyek és az akkori deszkás kortársaim. Nagyon összetartó volt az egész társaság. Minden friss volt, új volt és innovatív volt. Igazán hiányzik az a frissesség.
Amit nem sajnálok, az utólag az életmóddal járó zsákutcák, és a rám nehezedő nyomás, hogy a szívem helyett mások elvárásait kövessem. Olyan korban nőttem fel, ami a drogokról a rock ’n’ roll-ról és a szexről szólt. Ha nem vettél részt ezekben nem számítottál vagy nem nem voltál vagány. Nem volt választási lehetőségem. Vagy laza voltam vagy nem.
Korábban aggódtam a gyerekeim miatt, hogy ők is ki lesznek szolgáltatva ebben a környezetben. De mivel én is személyesen át- és megéltem mindezt, el tudom nekik mesélni, hogy hova vezet.

Megváltoztatott, hogy apa lettél?

Amellett, hogy férjek vagyunk, az apaság az egyik legfontosabb felelősség és egyben lehetőség is. Jó dolog példaképnek lenni, de jó férjnek kell előbb lenni, tisztelni kell a feleségünket és szeretnünk kell őket. A gyereknevelés sok odaadással jár, amihez pedig türelem kell. Négy gyermekünk van és három unokánk. Már csak az, hogy gyerekeim vannak Isten ajándéka. A Biblia szerint a gyerekek az Úr ajándékai, mint egy jutalom vagy annak az elismerése, hogy képesek vagyunk felnevelni őket.  
Ebben rejlik a lehetőség. Vannak olyan apák, akik menekülnek a gyerekeiktől, mert nem tudják kezelni a vele járó nyomást. Nincs hozzá türelmük. Nem állítom, hogy mindig minden tökéletesen működik, vannak hullám hegyek és völgyek. De nekünk apáknak jelen kell lennünk, elérhetőnek kell lennünk a gyermekeink számára és képviselnünk kell feléjük a becsületességet, a hűséget, az őszinteséget, a kitartást, a türelmet és a szeretetet. Ezek fényében kell őket felnevelnünk. Nyilván ott vannak még a siker kulcsai, az oktatás és egyebek, de mindennek az alapja, hogy legyenek tisztelettudóak és nagylelkűek. Kiegészítve ezt a tanulással bölcs és sikeres emberek lesznek bármihez is fognak.
Apaként megvan a lehetőség arra, hogy példakép legyél és nem csak a gyermekeid számára, de mindazok számára is, akik figyelnek rád. Mert sokan azt nézik, hogy hogyan neveled a gyerekeidet. Hogyan fegyelmezed őket, gondoskodsz róluk, mentorálod őket. Nekem sok jó mentorom volt az életben és amit tőlük tanultam alkalmazom is és ebből a gyermekeim is profitálhatnak, hogy azzá váljanak, amivé akarnak, és amivé Isten alkotta őket.

>
““Királyok Királya””

Tudvalevő, hogy nagyon szeretted a gördeszkázás lázadó aspektusát. Egy korábbi interjúban újra és újra visszatérsz egy bizonyos témához, a gördeszkás állapot egyéniségéhez vagy egyediségéhez, amikor azt állítod: „Ne akarj követő lenni!” De te magad nem arról szólsz, hogy követőid legyenek? Érted az ellentmondást? Hogy kell ezt értelmezni?

Ha azt a fajta lázadást nézzük, amit megéltünk gördeszkásként, akkor annak az volt a lényege, hogy nem alkalmazkodtunk a főáramú társadalmi elvárásokhoz. Nem követtük a szabályokat. Ezt tett bennünket és a szubkultúránkat is vagánnyá. Sarkos volt és megvolt benne a törvényen kívüliség mentalitása. Így vagyunk mi keresztények is manapság. Mi vagyunk a leglázadóbb emberek, mert nem azt tesszük, amit a világ diktál. Az Urak Urát és a Királyok Királyát követjük. Én egy radikális lázadó vagyok azzal szemben, amit a világ mond nekem és a gyermekeimnek,  hogy hogyan kellene élniük. Hallgatod a prominens embereket, orvosokat, sikeres vállalkozókat. De amiről beszélnek mégsem tiszta és világos. Azért tartunk ott ahol vagyunk és érezzük úgy, hogy egy helyben toporgunk, mert elszakadtunk a szellemi gyökereinktől. Szóval míg korábban a hatóságok ellen lázadtam, most már a világi kultúra ellen.

A cikk a Freestyle Magazin, az Old Guys Rip Too, és a McSweeney’s oldalakon megjelent intrjúk szerkesztett változata. Fotók: az előbb említett források, Dave Swift, Hosoi Skateboards, internet.