#114 Pete Thompson: „A vadonban éltünk elszigetelten!”

17:00 perc olvasás

Közel egy évtizeddel azután, hogy hátat fordított a gördeszkás világnak, Pete Thompson fotós egy új könyvvel tért vissza ‘93 til címmel, amely képekben mutatja be a pályáját a korai 90-es évektől a 2000-es évekig. és foglalja gyűjteménybe az eddig főleg kiadatlan, de a korszakot hűen visszaadó képeit. Tekintsünk vissza együtt, hogyan indult a karrierje 1993-ban, és mitől váltak azóta történelmivé képei.
A VHS Mag-ben megjelent interjú szerkesztett változata.

VHS Mag: Gratulálunk a könyvhöz! A könyv előszavában vannak képek a 80-as évekből is. Mikor kezdtél fotózni?

Pete Thompson: Szerintem úgy 10 éves lehettem, de akkor még csak egy kis kompakt gépem volt. Egy Konica, amit a nagymamám vett nekem. Mindenhova magammal vittem, de nem azért, hogy fotós legyek. A körülöttem lévő tárgyakat fényképeztem és csak ritkán a gördeszkázást. Így kezdődött valahogy. Talán úgy 1986 és 1991 között csak a kompaktomat használtam. 1990-ben szereztem egy tükörreflexes gépet, egy Ricoh-t. Onnantól kezdtem egy kicsit célirányosabban fotózni. De a kis kompakt volt nálam abban az évben a YMCA Santa Clara Skate Camp-en.

V: 1988-at írunk, ezek a fotók is szerepelnek a könyvben.

PT: Igen, azon a nyáron indult az H-Street (Skateboards). Azon a nyári táboron láthattam Matt Hensley-t, Brian Lotti-t, Ron Allen-t, Ray Barbee-t, Carl Hyndman-t. A Danny Way-ről és Neil Blender-ről készült képek is akkoriak.

V: Danny Way még Vision lappal hajtott.

PT: Korábban nem hallottam Danny Way-ről, de ott minden pro róla beszélt. Én meg csak azt kérdeztem, ki ez a Danny Way? Aztán csak deszkáztam és fotózgattam a kis kompaktommal és nagy szerencse, hogy azokból a képekből még van, ami megvan.

V: Te Észak Karolina-i vagy. Kifejezetten a tábor miatt repültél át Kaliforniába?

PT: Tulajdonképpen 12 éves koromig Észak Kaliforniában éltünk, aztán költözött át a családunk Észak Karolinába. Már akkor deszkáztam Kaliforniában és csak utána költöztünk át. Észak Karolinában éltem 12 évet és abban az időszakban fényképeztem a legtöbb gördeszkázást ami végül a szakmámmá is vált.

V: Hogyan kell elképzelni azokat a 90-es éveket, amikor egyre céltudatosabban kezdtél fotózni?

PT: Nem tudom, hogy a mai gördeszkások át tudják-e érezni, hogy hogyan működtek a dolgok akkor. Amikor megjelent egy (gördeszkás) magazin, leálltunk mindennel, amivel éppen foglalkoztunk. Leültünk és az elejétől a végéig átolvastuk négyszer. Látni akartuk, hogy mi történik, mik a trendek, milyen trükköket csinálnak az emberek. Minden nagyon gyorsan változott. Ha akkortájt gördeszkásként nem Kaliforniában éltél, akkor lényegében a vadonban éltél elszigetelve. Szóval amikor a deszkás újságokat néztem, egy fantáziavilág tárult fel előttem. Szerettem az elkapott pillanatokat és azon tűnődtem: „Milyen volt az a nap? Mi történt a trükk előtt és után?” A legjobb pillanatok magazinokban jelentek meg, nyomtatott formában. Gyönyörű pillanatok voltak, merengeni a képeken és beszívni magunkba az egészet.

V: Kik voltak rád hatással szakmailag?

PT: Grant Brittain, Spike Jones, Dan Sturt. Imádtam a fotóikat, mindegyikükét másért, de talán Dan Sturt bírt a legnagyobb hatással rám. Így utólag visszagondolva, ő újraalkotta annak a fogalmát, ahogyan a deszkás fotók készültek. A gördeszkázás elég merev tud lenni, ha úgy kapják lencsevégre. Lényegében van egy íratlan szabály, amelyet általában mindenki követ. Meg kell mutatnod, hogy honnan indul a deszkás, hol van a trükk csúcspontja és hova fog érkezni. Ezzel nincs is semmi baj. Ez egyfajta aranyszabály. Kiszámítod, hogy mi fog történni, így az olvasó könnyen elképzelheti a trükk keletkezésének a körülményeit. Szerintem Dan Stuart felrúgta ezt a szabályt és azt mondta: „Elég ebből. Most mutatok neked valamit, amit nem láttál korábban.” Nem egy titkot árult el, hanem egy új szemszöget és, hogy mit szeretne közölni a vaku beállításoktól kezdve a hangulaton át az érzésig, amit fel akar kelteni abban, aki majd a képet nézi. Minden egyes gördeszkás fotónál érzünk valamit, mondjuk, hogy „Úh, ez egy egy kemény trükk!”, vagy, „Ettől megjön a kedvem hajtani!”. És ezen a téren szerintem Dan Sturt egy kicsit mélyebbre ásott a tudatalattinkba.

V: A könyv címe alapján 1993. sokat jelentett számodra.

PT: 1993-ban jelent meg az első fotóm a Slap magazinban. (a Slap magazin egy 1992-ben indított amerikai gördeszkás újság volt, amely 16 évet élt meg. A magazin honlapja ma egy közkedvelt deszkás chat fórum. -szerk.) Ha jól emlékszem Mike Sinclair volt a képen. Életlen, bemozdult, borzalmas kép…(nevet) Aztán megjelent egy kép Daniel Powell-ről, aki az Underworld Elementnél volt amatőr Atlantában. A kép egy Underworld Element hirdetésben szerepelt. A könyv címe emellett utal egy Souls of Mischief dalra is. 21 évesen azt gondoltam, hogy örökké csak gördeszkásokat fogok fotózni. Szóval a címben van egyfajta lezáratlanság. Soha sem tudhatod, hogy ez a művészeti ág merre visz majd az életben.

V: A könyvedben azt írod, hogy a pályád Washington DC-ben indult. Rögtön be tudtál illeszkedni? Milyen volt akkor ott a hangulat?

PT: A találkozásom és az idő, amit a Pulaski Parkban (híres spot Washington DC-ben -szerk.) és DC-ben az ottani srácokkal töltöttem valószínűleg más volt, mint az átlag. Észak Karolinából mentünk fel a haverjaimmal és mivel ismertem ott Lance Dawes-t (gördeszkás, fotós -szerk.) rögtön a banda részei lettünk és szívesen is fogadtak. Addigra a képeim is eljutottak egy olyan szintre, ami már egy állandósult színvonalnak volt tekinthető. Észak Karolinából DC volt a legközelebbi olyan nagyváros, ami alkalmas volt a deszkázásra. És a helyi kölykök nagyon jó fejek voltak velem. Akkor is rá lehetett érezni a dolgokra, ha nem ismertél senkit. És általában így történt, bármelyik városba is mentünk. Itt sem volt nagy szám maga a város. Általában küzdeni kellett azért, hogy motivált maradj. Néha csak leszegted a fejed, magad elé néztél és mentél hajtani. Vagy próbáltál mókás lenni. És ha vidám is voltál és egy crew része is egyben, na az volt az igazi. Érted, mire gondolok?

V: Milyen volt Pepe Martinez? (Washington DC rezidens pro, 2003-ban hunyt el -szerk.)

PT: Alapvetően amolyan csendes egyéniség volt. Inkább megfigyelő típus volt nem nagy dumás. De amikor beszélt, akkor nagyon vicces volt. Dőltek belőle a poénok. Mindenkinek nagyon nagyon jó barátja volt a DC bandában. Ő is tudta, hogy a tehetsége túlszárnyalja mindenki másét a környezetében. Tudta milyen jó, de mégis alázatos volt. Mindenki oda volt érte. Egy klasszis volt, volt benne tartás. És ha mindezekhez a tulajdonságaihoz hozzáadjuk, ahogy deszkázott, érthető, hogy az emberek miért rajongtak érte. Egy érzékeny, jószívű és fantasztikus deszkás. Vele lőttem az első színes sorozatot, egy switch backside kickflip tailslide-ot a Pulaski-n. Már elment vagy négy-öt tekercs film és az utolsónál tartottam. És újra elrontja a trükköt. Felveszi a deszkát én ott guggolok a földön. Ahogy veszi fel a deszkát, mondom neki, hogy már csak egy sorozatra való kép van. Erre ő: „OK, most beadom.” Visszamegy, megfordul és ráhajt a padkára. Tökéletesre bevágja és továbbgurul.

V: Mi a helyzet Tom Penny-vel? Sokat foglalkozol vele a könyvben.

PT: Igen. Jókor voltam jó helyen. 1995-ben utaztam először Európába a Transworld (Skateboarding magazin -szerk.) jóvoltából, akiknél abban az évben kezdtem dolgozni.

V: Így sikerült egy csomó Tom Penny-t lencsevégre kapni…

PT: Igen. Erre utaltam azzal, hogy jókor voltam jó helyen. Extra szerencsés voltam már csak azért is, mert ott lehettem. Aztán, hogy egy furgonban utazgathattam Penny-vel, (Andrew) Reynolds-szal, Matt Beach-csel.

V: Láttam azt a videódat, amiben Tom Penny-t vetted, ahogy a buszban alszik. Filmeztél is azon az úton?

PT: Igen, így mentek a dolgok akkor. A videó részek minősége még nem volt annyira fontos tényező. Korábban Stacy Peralta odafigyelt erre a Bones Brigade-del, de az egy teljesen más korszak volt. De csak addig nem volt fontos, amíg meg nem jelentek az olyanok, mint Dan Wolfe, aki egyből 10 szinttel följebb tolta a mércét. Meg hát ha volt egy filmes is, akkor a srácoknak nem kellett egy trükkel többször bajlódni.

V: Gondolod, hogy a filmezés is fontos szerepet játszott a fotózás terén formálódó kreativitásodban?  

PT: Biztosan. Lelassítja az embert, mert éberebbnek kell lenned, jobban meg kell tervezni a menetet és lényegében folyamatosan jelen kell lenni fejben, miközben csinálod. És ha már egyszer lelassultál, akkor rengeteg kreativitás szabadul fel és épül be a munkába. Van időd azon gondolkodni, hogy mit is próbálsz megmutatni az embereknek. De azért az nagyon jó lett volna, ha akkoriban lett volna lehetőségünk nagy sebességű szinkron vakut használni. De végül abban, hogy felhagyjak a deszkás fotózással inkább az játszott szerepet, hogy úgy éreztem, mindig ugyanazt csinálom, nincs változatosság. Egy idő után nem mozdult új irányokba a kreativitásom, ami egy elég frusztráló állapot. És a deszkás fotózás lehetőségei is korlátoltak. Ott van a halszem optikás fotózás, csak beállsz a lépcső aljába és kész. Kényelmes, mindenki hozzá van szokva. Szóval valami mást kellett csinálnom és nem tudtam egyszerre deszkás fotókat lőni és valami másban is kipróbálni magam. Arra nem emlékszem már, hogy abban az időben ez ilyen formában tudatosult-e bennem, de azt tudom, hogy ki kellett lépnem a deszkás világból ahhoz, hogy helyet adjak valami másnak, hogy beszivároghasson. Teljesen hátat akartam fordítani az egésznek. Számos olyan dolog volt, amit fényképezéssel akartam elmondani, de addig nem tudtam megtenni. Ebben biztos voltam. Tudtam, hogy valami másra vágyom, de nem tudtam, hogy mire és ahhoz, hogy ezt megtaláljam teljesen ki kellett iktatnom a gördeszkát az életemből. Ha meg akarod találni a saját kreatív utadat, először ki kell magadat üresíteni teljesen és elkezdeni befogadni, magadba szívni új dolgokat.  

V: Hogy sikerült az átmenet az új korszakodba? Járt ez valamiféle küzdelemmel?

PT: Ahh, ne is mondd! Úgy tíz évig totál le voltam égve. Ez azért is vicces, mert amikor elkezdtem dolgozni ezen a könyvön, hallottam olyanokról, akik azt állították, hogy haszonleső voltam azokban az időkben és eladtam magam (nevet). Mondom, „Eladtam magam?!” Zacskós levest ettem nyolc évig. Le voltam égve. Azt tettem, amit tennem kellett. Esküvőkön fotóztam. Ami egyébként nagyon, de nagyon jó terep arra, hogy megértsd a fotográfiát. Nem kreatív értelemben. De ha a fotózás technikai mibenlétét akarod megérteni viszonylag rövid idő alatt és hatékonyan, akkor menj és fotózz esküvőket. A másik terület, ami segített, hogy négy évig fő asszisztens voltam. De szerintem az a küzdelem, amin keresztülmentem egy identitásválság volt. Tíz éves koromban kezdtem deszkázni, így az identitásom és világlátásom egészét a gördeszkázás formálta. Elnézve a pályámat, a gördeszkázás mélyen megbélyegezte a kreativitásomat az egész életemre. Ez a legjobb oldala a gördeszkázásnak. Részesülni ebben a megtapasztalásban az felbecsülhetetlen. És ha a gördeszkázás kontextusában nézem a kreativitást, nincsenek rossz válaszok. Nem mondhatja senki, hogy rosszul csinálod. Ugyanez érvényes a fotózásra.

V: Hogy szubjektív.

PT: Teljes mértékben szubjektív. Olyasvalami, ami az ízlésben gyökerezik. Az ízlés pedig nagyon fontos szerepet játszik a művészetben. Szerintem a gördeszkázással, a deszkások idővel ugyanolyan ízlést fejlesztenek ki, mint a művészek. Változik. Fejlődik. Szóval, ha arról beszélünk, hogy mit kaptam  a gördeszkázástól és mi az, amit a mai napig magamban hordozok, az ez. Nincsenek rossz válaszok. És ez felszabadít arra, hogy azt tedd (a művészetben), amitől élettel teli lesz. Akár az utcán gurulsz és beadsz egy 360 flipet, akár egy fotót lősz.

V: Így, hogy már több, mint egy évtizede nem a gördeszkás világban élsz, mi késztetett ennek a könyvnek az összerakására?

PT: Nem tudom, hogy az inspiráltság-e a legjobb szó erre, de az biztos, hogy ami a leginkább szíven talált ebben a teljes fotó archívumban az az, hogy a róluk alkotott képem megváltozott. Nem is tudom, hogy ezt össze tudtam volna-e hozni úgy, hogy benne maradok a deszkás fotózásban, mert a gondolatainkban, mindaz, amit megalkottunk egy fajta értéket hordoz a számunkra, mint azok is, akik a történések résztvevői voltak. Ebből a gondolatvilágból egy kicsit ki kellett lépni, kicsit más szemmel kellett nézni a képeimet, vagy más szemszögéből, aki mondjuk nem deszkázik. És ez volt a vezérfonal, hogy a képek kifejezetten vonzóak legyenek a gördeszkásoknak, de ugyanakkor azok az emberek, akik nem részei a gördeszkás világnak, kézbevéve a könyvet azt mondják, „Wow, ezek tényleg remek képek!” Szóval le kell magad tudni választanod azon képeidről, amelyekről az egész deszkás-fotós pályafutásod során mindenki azt mondta, hogy azok a jó képek.

V: Értem.

PT: Mint a Pavlovi-reflex., amikor ugyanazt a kart nyomkodod, hogy ugyanazokat a válaszokat kapd, mert az jó érzés. De amikor elkezdtem ezekre a fotókra másképpen tekinteni, akkor úgy éreztem, hogy benne vagyok egy olyan pillanatban, amikor össze tudok állítani egy kerek egészet, amit ha kiadok, úgy inspirálok embereket, hogy közben nem a gördeszkás magazinok elismerésére vagy engedélyére alapozom azt, amit teszek. Tudom, hogy az emberek több Tom Penny-t akarnak látni. De én mégsem akarok egy halom Tom-ról készült képet megmutatni, amik java része már megjelent, hacsak nem egy másik szögből mutatom meg. Például, a hátsó borítón szereplő kép Tom-ról egy sorozat egyik kiragadott képkockája. A könyv legfőbb célja, hogy valami újat mutasson az embereknek és hogy kiszélesítse a látóterüket, hogy megértsék azt a korszakot és a korszak képi világát. Mert a számomra már nem arról szól a könyv, hogy a legjobb gördeszkás fotót leközöljem.

V: Voltak olyan képek, amelyeket érzelmi alapon választottál?

PT: Minden bizonnyal. Az elmondottak ellenére azért egy lágyság és szentimentalizmus működött bennem, ami lehetővé tette azt, hogy gyengédséggel nézzek ezekre a képekre és nem egy „Le kell lépnem ebből a világból, hogy valami mást csináljak!” életérzéssel, ami kétség kívül megtörtént. De ahhoz, hogy újra visszataláljak ebbe a világba, a korábbiaknak meg kellett történnie. És annak is, hogy csupán egy fotós szemével tudjam nézni a képeim.

V: Van olyan deszkás vagy fotó az archívumban, ami végül nem került be a könyvbe?

PT: Persze. Amikor egy ehhez hasonló könyvet állítasz össze, nagyon nehéz eldönteni, hogy mi kerüljön bele és mi ne. Több olyan pillanat volt, amikor ott álltam, hogy „ezt a srácot be akarom tenni egy képpel, de csak kb. három képem van róla és pont egy olyan spot-on készült a kép, amin más is csinál trükköt.” Vagy nem volt jó a kép minősége. Vagy már megjelent valahol a kép. Tehát vagy nem volt megfelelő képem róla, vagy ami volt, publikálták korábban. Azért vannak máshol publikált képek is a könyvben, de egy ilyen horderejű projektnél igyekszik az ember minél több kiadatlan, eddig nem látott képet felhasználni. Vagy vannak olyan deszkások, akiket nagyon sokat fotóztam, de jó lett volna, ha van róluk portré is. Nagyon nehéz úgy elrendezni a képeket, hogy összeálljon minden. Jó lett volna, ha bekerül egy-egy fotó pl. Jose Rojo-ról, Rob G-ről (Rob Gonzales -szerk.) vagy Ricky Oyola-ról.

V: Mi az, ami hiányzik azokból az időkből?

PT: Amiért az egyik legcsodálatosabb dolog gördeszkás fotósnak lenni az az, hogy senki nem súgdossa a füledbe közben, hogy mit hogyan csinálj. Ott vagy a helyszínen és azt csinálsz, amit akarsz. Ez a kreatív szabadság megfizethetetlen. És az, hogy akiket fotózol pontosan azt csinálják, amit akarnak, kihasználva ehhez minden egyes percet. Imádják amit csinálnak, különböző okok hajtják őket, ami leginkább az a vágy, hogy kihozzák magukból a legjobbat és megtudják, hogy még mire képesek. Mámorító érzés ilyen extrán szenvedélyes emberek környezetében lenni.

V: Hogyan szeretnéd, hogy érezzenek a deszkások és a kívülállók, amikor belenéznek a könyvedbe?

PT: Szeretném, ha visszaemlékeznének, hogy milyen volt 13-14 évesen. Milyen érzéseik voltak azokban az időkben és milyen volt mindent beleadni abba, amijük volt. Ha ez megvan, akkor szerencsés vagy, legyen az a gördeszkázás vagy bármi más. Ezekre az érzésekre sokan visszavágynak, főleg azért, mert az élet aztán komolyra fordul. Elmennek barátok. Kudarcok érnek, válságos helyzetek adódnak, és az élet egyéb velejárói. De ezekben az időszakokban ott van a sértetlen tisztaság.

 Pete Thompson
@93til_skateboarding / petethompsonphoto.com

Pete Thompson a Slap és a TWS (Transworld Skateboarding) fotósa volt az 1990-es években. Számos történelmi fotó fűződik a nevéhez. 2004-ben otthagyta a deszkás világot, hogy fotósként valami újat fedezzen fel. Most jelent meg új könyve a ’93 til, amely a gördeszkás fotóinak archívumából összeállított gyűjtemény.

fotók: Pete Thompson; VHS Mag