Nemrég a Theories Fourth Coming videójában tűnt fel a fiatal titán Connor Noll, aki egyébként, civilnek mondható életében fotóművész. A következő interjú erről az oldaláról mutatja be őt.
A Mass Art Photgraphy-n, Toby Kessler készítette interjú szerkesztett változata.
Toby Kessler: A munkáid leggyakrabban az „otthon” és a „kapcsolódás” témái körül forognak. Hogyan formálta fotográfiai munkásságodat a művészeti iskolán keresztül az, ahogyan felnőttél és az, hogy elköltöztél a szülőhelyedről?
Connor Noll: Mindig is szerettem otthon lenni és azon szerencsések közé tartozom, akik végig jó kapcsolatban voltak a szüleikkel és a barátaikkal. Nagyon kényelmesen tudom magam érezni az ismerős helyeken, így a szülő korvárosom, Connecticut és a családi házunk is a kényelem és biztonság érzésével tölt el. Amikor Boston-ba költöztem, az volt az első alkalom távol a szülői háztól és az első időszakban elég nehezen viseltem. A legtöbb hétvégén hazautaztam. Furcsa magányos érzés volt egy idegen városban élni úgy, hogy nem ismerek senkit. Az első Boston-i évem alatt a családom Connecticut-ból Pittsburgh-be költözött, ami nagy hatással volt a mai munkáimra. Úgy éreztem, hogy a költözéssel megszűnt az a biztonságot nyújtó családi háttérbázis. Ekkor kezdtem el igazán megérteni az otthon érzésének fontosságát. Azóta az otthon érzésének kutatása határozza meg a munkáim alapját.
TK: Mi történik, amikor a fényképezőgép mögé állsz?
CN: Amikor fotózom, leginkább arra törekszem, hogy létrehozzam azt a képet, amit előtte már a fejemben elképzeltem. A legtöbb képemet korábban megalkottam magamban, még akkor is, ha egy adott helyszínbe akkor botlok először. Ilyenkor megtalálom a módját, hogy miképpen alakítsam a látottakat a már elképzelthez. Emiatt a fotóalkotási módszerem igen gyors. Pontosan tudom, hogy milyennek kell lennie a végterméknek, amihez olyan közel akarok kerülni, amilyen közel csak lehet.
TK: Amellett, hogy tehetséges fotós vagy befutott gördeszkás is. Általában úgy hivatkoznak a művészekre és a gördeszkásokra is, mint a társadalom számkivetettjeire. Szerinted igaz ez? Hogyan határozza meg a látás- és gondolkodásmódodat az az egyedi, de mégis szűk közösség, amely körülvesz?
CK: Szerintem ez teljesen így van. Bár kicsit furcsa is, mert folyamatosan gördeszkások és művészek között mozgok, és így nem nagyon érzem, hogy a periférián lennék. Az, hogy tagja vagyok mindkét nevezett társaságnak kétségkívül előnyökkel járt mindkét érdeklődési köröm számára. A gördeszkás közösség tele van kreatív emberekkel. Közöttük felnőni nagyban hozzájárult a művészeti érdeklődésem és látásmódom alakulásához. Emellett egy rendkívül támogató közösség is. Mivel fiatalon kezdtem, mindenki pártfogolni kezdte a művészetemet.
És azt is látom, hogy hasonló módon közelítem meg a gördeszkázást és a fotózást is. Amióta az eszemet tudom, folyamatosan deszkázható helyeket, szpotokat kerestem. Megnézek minden egyes lépcsőt, pinceajtót, padkát és azon agyalok, hogyan használhatnám. Ez a gyakorlat hozzásegített ahhoz, amilyen módon a képeimet témáit is keresem. Mindent megszemlélek, a színeket, a fényeket, az árnyékokat és fotóként szemlélem őket. Egy gördeszkás videó filmezése is hasonló, meg kell találni a témát. Egy videóban minden egyes trükksor jó előre meg van tervezve: a trükk, a helyszín, a ruha, amit viselsz, stb. Amikor megnézem az eredményt azt próbálom meg kiérezni, hogy mi hiányzik még belőle, mit kellene még tennem ahhoz, hogy olyan legyen, mint amilyet akarok. Ugyanez van, amikor egy fotón dolgozom. De míg megpróbálom amennyire csak lehet elkülöníteni a gördeszkás „munkámat” és a fotós „munkámat”, lényegében nagyon hasonlít a kettő.
TK: Hol látod magad két év múlva?
CN: Optimális esetben fotó retusálásban vagy fotó asszisztensként szeretnék karriert csinálni. Mostanában egyre jobban érdeklődöm a photoshop mélységei iránt és szeretném a képességeimet és tudásomat fejleszteni és reményeim szerint el is helyezkedni benne. Vagy lehetőséget találni fotó asszisztensként, ideális esetben egy művészeti- vagy divatfotós mellett.
TK: A művészeti iskola elvégézse után is folytatnád a jelenlegi fotós irányvonalat, vagy inkább meglátod, hogy merre fejlődik majd?
CN: Szerintem tovább kell lépni, úgy érzem mindent kihoztam ebből a területből. Általában az új projektek az új élethelyzetekkel keződnek. A Búcsú a Külvárostól volt az első digitális sorozatom, ami annak az eredménye volt, hogy elköltöztem a szülői házból, Connecticut-ból. A mostani projektem, a Semmi sem úgy néz ki, mint egy fénykép, egy szakítás után keletkezett. Tehát remélem, hogy ha lediplomáztam és kilépek a nagybetűs életbe újabb inspirációkat generál majd egy teljesen új munkához. De nincs még elképzelésem.
TK: Milyen tanácsot adnál a fiatalabbik énednek, aki éppen csak most kezdi a művész szintű fotózást?
CN: Elengedném a korábbi, digitális fotózással szembeni ellenérzésemet. Kizárólag filmre fotóztam, mert élveztem az előhívási procedúrát és titkon ettől reméltem, hogy a képeim majd érdekesek lesznek. Gimis koromban eléggé kiábrándultam a digitális fényképezésből. Aztán, amikor beütött a covid, lehetetlenné vált, hogy a ház dolgozatomat filmre fotózzam, így rákényszerültem, hogy digitálisan fejezzem be. Akkor jöttem rá, hogy milyen lehetőségek rejlenek a digitális gépek fény- és egyéb beállításaiban. Felkeltette az érdeklődésemet és segített kialakítani egy újfajta stílust, ami mostanában is jellemez.
Ennek ellenére szeretem a filmelőhívást és a filmre fotózott anyagokat. Hiszem, hogy mindkettő a fotográfia eszköze. Nem minősítik a munkát és szerintem együtt is megférhetnek ugyanabban a projektben.
TK: Mi az a fontos dolog, amit el szeretnél mondani a jelenleg futó projektedről, amiről mindenképp tudnunk kell?
CK: Fontosnak tartom, hogy minden egyes kép ebben a sorozatban, minden nézőben más és más képzetet alakít ki. Míg a képek a saját elképzeléseimet tükrözik, szeretném ha egyéni értelmezések is teret kapnának. Ezért nincs egy erősen kifejezett narratívája a sorozatnak, hacsak nem az, hogy mindenki egyénenként találja meg a maga látószögét. A tapasztalatok nagy szerepet játszanak egy egyén értelmezési módjában és senki sem pontosan ugyanúgy tapasztalja meg a dolgokat.
TK: Úgy látom, hogy te egy csendesebb figura vagy. Hogy gondolod, a munkáid azt tükrözik, aki vagy és ahogy az életed egyes aspektusait megéled, vagy valami magasztosabb témát közölnek?
CK: Azt nem mondanám, hogy a munkáimból megismerhető lennék. Nem is igazán akarom, hogy a véleményemet közöljék. Inkább úgy mondanám, hogy nagyívűbb témákon dolgozom, leginkább érzelmeken. Az foglalkoztat, hogy a szemlélőkből érzelmeket hívjak elő, ne pedig véleményeket. Abban vagyok jó, hogy le tudom képezni vizuálisan azt, amin dolgozom. Soha sem tudnám úgy szavakba önteni a dolgokat, hogy ugyanazokat az érzelmeket váltsam ki.
TK: Mi a legviccesebb dolog, amiért te te vagy?
CN: Számos mentális nehézségem és figyelemzavarom van. Ezek miatt folyton csinálnom kell valamit. Ami elég kimerítő, de legalább szinte sohasem unatkozom. Mindig van valami gördeszkás vagy fotós teendő. Általában produktív, de néha csak az öröm miatt csinálok valamit. Bárhogy is legyen, mindig tele a napom.
#380
Fordulópont | Theories
#399
Theories | Fordulópont | Nyers 1-3.
8.375 Theories – Unsolved lap – 20.900,- Ft
