Valahogy stilusban sosem állt közel hozzánk Corey Duffel és ezzel nem értékitéletet akarunk megfogalmazni, csak valahogy nem voltunk kompatibilisek.
Aztán jött ez a Taylor Morgan projekt és a leírás alapján katt… A leirás pedig ez volt:
“Gördeszkásként nincs is jobb érzés, mint a késő éjjeli órákban a város üres utcáin krúzolni. Nincsenek autók, nincsenek emberek, nincs, ami megzavarjon. Ez az egyik legfelszabaditóbb érzés, amit átélhetsz a deszkádon. Nem érdekes, hogy egyedül csinálod-e vagy a barátaiddal, ez egy olyan valami, amit, ha egy deszkás egyszer megtapasztalt, nem felejti el soha. Ezt az életérzést szerettük volna megragadni. Reméljük, hogy átjön majd és arra ösztönöz, hogy kimenj és hajts!”
Kellemes az egész videó. Ne várjunk hatalmas trükköket ez tényleg nem erről szól. És az életérzés is átjön. Ebben segít a Blue Nile zenéje is, jó választás volt a névadó dal.
Alapvetöen tetszett a koncepció, bár a filmezés és történetmesélés stilusában volt némi utánérzésünk. Óhatatlanul eszünkbe jutott Colin Kennedy filmje Austyn Gillette-tel, a Quik:
Illetve volt még egy utánérzésünk, hallgatva a Blue Nile-t és elmerengve a 80-as évek végén, az esti fényeken, egy kicsit más aspektusból. Ez inkább egy kis geg, nem illúziórombolás, de az életérzés itt is megvolt. Megvan?
